Miért nassolunk? Milyen erő bír rá minket, hogy akkor is együnk, amikor nem vagyunk éhesek? Egyáltalán mit igyekszünk ezzel csillapítani, éhséget vagy valami mást?
A nassolás, kényszerevés ügyében végzett oknyomozásunknál induljunk ki a manapság szinte mindennapos túlhajszoltság és stressz témaköréből.
Maga a stressz a szervezet alkalmazkodó képességének, mentális és materiális válaszreakcióinak összessége. Meghatározott cél érdekében, lelki és fizikális erő-összpontosítás hatására, élettani folyamataink célzottan egy irányba mutatnak. A feladat megoldása után azonban jönni kéne az ellazulásnak az újratöltődés érdekében. A jól végzett munka – szellemi, fizikai vagy sportteljesítmény – után ún. eustressz állapota jön létre. Olyan biokémiai anyagok – béta endorfinok, endogén opiátok, azaz „boldogsághormonok” – termelődnek a szervezetben, melyek eredményeként helyreáll a hormonális egyensúly.
A társadalom jelentős részére sajnos nem a jól végzett munka utáni öröm jellemző, hanem a bizonytalanság, sikertelenség, elfáradás, a jövőképvesztés. A fáradtság, a kimerülés pedig élettanilag jelentős mennyiségű ATP-t – energiát – emészt fel. A stresszhormonok folyton működnek, de – sikerélmény hiányában – feloldásukra nem termelődik béta-endorfin.
Maga a megoldatlan élethelyzet is a szervezetben egy sor stresszhormont halmoz fel, ami számos betegség kialakulásához vezethet. A halmozódó stressz oldására sorra alakulnak ki azok a pótcselekvések, melyek átmenetileg az elégedettség érzetét keltik. A teljesség igénye nélkül ilyen a dohányzás, a gyakori alkoholfogyasztás, a kábítószer használata, de ide tartozik a nassolás vagy kényszerevés és a különféle szenvedélyek sokasága. A leggyakoribb talán az édességek utáni tudattalan vonzalom, melynek gyökerei életünk első hónapjaira nyúlnak vissza. A kisgyermek édesanyja ölében az ún. ősbizalom állapotában van. Az anyai ölelés az ősbizalom forrásaként, valamint az anyatejben lévő tejcukor édes íze a tudattalanban, mint primer inprinting (elsődleges lenyomat) összekapcsolódik és mélyen rögzült. Teljesen érthető ezek után a bánatevő, nassoló magatartás, amely tudattalanul ezekhez a múltban rögzül emlékekhez nyúlik vissza, hogy ott megnyugvást találjon.
Ez a metódus átmenetileg működik is, de eredménye múlandó, sőt kérdéses. A „falást” követő gyors megnyugvás elmúltával, hipoglikémiás állapot alakul ki, ami ismét feszültséggel jár, de „nassal” ismét gyógyítható. Így már ki is alakult az ördögi kör, az illető pedig egyre rosszabb helyzetbe kerül. A fokozott kalória-bevitel aktív sporttevékenység helyett – a lelki tényezők miatt – vélhetően inkább mozgáshiányos állapottal társul, így a felesleg nem kerül feldolgozásra. Ennek hosszú távú következménye a fokozatos elhízás, amely a metabolikus szindróma jól ismert többi elemét (pl. magas vérnyomás, cukorbetegség, zsíranyagcsere zavarok stb.) is maga után vonhatja.
A folyamat velejárója az elsavasodás, melyet maga a stressz is elősegít. Az erek a feszültség miatt görcsbe kerülnek, így a sejtszintű anyagcsere valamennyi folyamata romlik. Az eredmény: krónikus fáradtság, melynek okán a szervezet itt is pótlást követel magának, s jön az édesség, ami – könnyen oldódó szénhidrátként – azonnal hasznosítható energiával szolgál.
Aki tehát sokat nassol, az lassan, de biztosan elhízik. A zsírszövet viszont nem termel ATP-t, ellenben nagyon nagy az energiaigénye, mert egy olyan passzív, energiarabló szövet, amely elveszi az energiát a többi élettani folyamattól.
Minél stresszesebb az ember, annál többet nassol, közben azt állítja, hogy őt megnyugtatja a kövérség, s ha lefogy, ideges lesz.
Ebben van is igazság, mivel a zsírszövet bizonyos fokú védelmet nyújt az idegrendszernek. Ám emiatt senkit nem biztatnánk elhízásra, a boldogsághormonok utánpótlására inkább aktív sporttevékenységet, minél több szabadban töltött időt, természetjárást, esetleg táncot, kedvünk szerint választott hobbyt javaslunk, valamint kellő nyitottságot az örömteli emberi kapcsolatokra.
Forrás: ParaMedica EgészségMagazin
